Figyelem az időt, hogy merre terel, mire ad nekem lehetőséget. Nem ellenkezem, elfogadom, de olykor szitkozódom és aztán, mikor elmúlik az a nyomás, már csak mosolygok és gyönyörködöm abban amit tettek és amit tettem. Így megy ez már évek óta, és már várom is, hogy a hullámhegyet hullámvölgy kövesse. Vannak olyan napok, amikor én vagyok a főszereplő, a szél felkap és pörget a levegőben, máskor meg annyi időm van, hogy szinte téli álmot is alhatnék. Már megszoktam azt, hogy úgy tekintsek egy napra, mint kizárólag az én számomra készített meglepetésre. Nincs holt idő, nyugalmas óráimban a pörgetett időszakok tapasztalatait rendezem, vagy összeillesztek következtetéseket, vagy tanulok, olvasok. Hol a szakmáról, hol az embertársaim viselkedéséről, hol nagy klasszikusoktól.

A mai nap a pörgősebbek közé tartozik. El sem tudtam szakadni a helyemről, annyi feladatom volt. Élveztem ezeket az agyalós kihívásokat, csak mások ostobasága és tehetetlensége dühít fel. Ha nem vagyok már főnök papíron, akkor mégis miért én oldom meg a főnöki feladatokat? A válasz persze egyszerű, mert más nem képes rá. No de, hol itt az igazság! Dohoghatnék ezen napestig, de sokkal hasznosabb, ha ezt az egészet egy folyamat részeként tekintem, így más fénye lesz a képnek. A fizikusok nem véletlenül végeztek kísérleteket, mielőtt tételeiket papírra vetették. Hogy ez hogyan kapcsolódik az én jelenemhez? Nos, szerintem úgy, hogy a gyakorlat az egyetlen lehetőség arra, hogy feltevéseink helyességét bizonyíthassuk. Persze a belátás már más tészta. Oda már jellem kell. És azt nem lehet boltban venni.